Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
DAC film: elmesélni, milyen jó, hogy itt vagyunk
December 12-étől vetítik Magyarországon az FC DAC 1904 futballklub történetét és a szlovákiai magyar közösséget bemutató filmet. A 94 perces alkotás a sporton keresztül nem csupán a dunaszerdahelyi klub sikereit és küzdelmeit tárja elénk, hanem egy mélyebb, társadalmi és kulturális utazásra is hív, hiszen a DAC más, mint a többi futballcsapat, a stadionon túl is súlya van. A DAC, nevéhez híven, a felvidéki magyarság identitásának alapjává vált a viharos 20. században. Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett.
A dokumentumfilm elsősorban arról a közösséghez tartozásról szól, amit ez a klub éltet. A csapat mérkőzésein anyaországi és erdélyi szurkolók is rendszeresen feltűnnek, akik a saját klubcsapatuktól függetlenül összekapaszkodva üzenik mindenkinek, hogy „mi egy vérből valók vagyunk”.
Miért olyan különleges Dunaszerdahely, mi jellemzi az itt élőket?
Nagy Krisztián: Dunai szigetként a Csallóköz eleve egy zártabb, különálló egység. Ehhez jön az, hogy az itt élő lakosság többsége jelenleg is magyar; tehát annak ellenére, hogy nemzeti kisebbségi csoportot képezünk Szlovákiában, a szigeten még mindig többségben vagyunk. Van saját nyelvjárásunk is: a csallóközi magyar más, mint a többi régióban hallható magyar nyelv. Mindezen felül az elhelyezkedésünk is szerencsésnek mondható, hiszen közel vagyunk Budapesthez, Pozsonyhoz és Bécshez is. Dunaszerdahely pont a sziget közepén fekszik, tehát szó szerint a szíve és a központja, és minden összpontosul itt, ami a Csallóközre jellemző.
Milyennek írná le a szlovák–magyar együttélést?
N. K.: Úgy gondolom, hogy
a szlovák–magyar ellentét művileg gyártott probléma, itt abszolút békességben élnek az emberek.
Aki azt mondja, hogy a Csallóközben nincs megértés a két nemzetiség között, az hazudik. Minden, ami etnikai feszültséget kelthet, az általában felülről, a hatalom felől érkezik, és azért generálják, mert politikai tőkét akarnak kovácsolni belőle. Az itt élő szlovákok nagy része tud magyarul, aki pedig „újkori telepes”, majd megtanul idővel, mert rákényszerül. Mi abszolút befogadók vagyunk; amíg minket megértenek, és elfogadják azt, hogy hová jöttek, addig természetesen mi is elfogadjuk azt, aki idejön. Mi tudjuk, mit jelent kisebbségben lenni, ezért amit elvárunk a többségtől, azt igyekszünk nyújtani az itteni kisebbségnek.
A DAC százhúsz éves fennállása alkalmából született film rendezőjének volt személyes kötődése a helyi atlétikai klubhoz, vagy egyszerűen csak megihlette a téma?
Tősér Ádám: Korábban jártam dunaszerdahelyi meccseken, de leginkább az inspirált, hogy tapasztalatom szerint a DAC mint futballklub különleges jelenség. Ugyanis nem pusztán egy focicsapatról van szó, a társadalmi jelentősége teszi igazán érdekessé. Ahogy a filmben is elhangzik, a DAC-meccsek évtizedek óta a Csallóköz legnagyobb kultúrprogramjai. Olyanok is kijönnek a mérkőzésekre, akik egyébként a focit mint sportot nem szeretik. Miért is jár valaki focimeccsre, aki valójában nem szereti a focit? Hát azért, mert az egyesület és a körülötte lévő légkör ad valami pluszt.
Tehát a meccsek tulajdonképpen találkozási pontok a magyaroknak?
N. K.: Abszolút, minden meccs egy lehetőség, hogy összejöjjenek, beszélgessenek az emberek. És az együttlétek nem korlátozódnak a focimeccsek idejére, hanem már előtte találkoznak, közösen készülnek, kifestik egymást, transzparenst készítenek, utána pedig beülnek valahová vagy átmennek egymáshoz. Nem túlzás kijelenteni, hogy ez összetartja a családokat is – eljön a nagybácsi, a nagymama, az unokatestvér. Tényleg érdekes jelenség, és ennek mindenképpen utána akartunk járni.
A filmben a családok, baráti társaságok összekovácsolásán túl elhangzik, hogy a DAC-nak identitásmegőrző szerepe is van.
N. K.: Az biztos, hogy nincs még egy olyan esemény a felvidéki magyarság életében, amely ilyen tömeget egyszerre egy helyre tudna vonzani. Minden második héten többezres magyar tömeg gyűlik össze Dunaszerdahelyen. Ezek az emberek azért jönnek, mert kötődnek valamihez. Itt van ilyenkor egész Dél-Szlovákia, most már keletről is rendszeresen járnak, még Nagymihály mellől is, amely majdnem ötszáz kilométerre van. Idevonzza őket, hogy itt még magyarul drukkolnak az emberek. Aki a kisebbségi nemzethez tartozik a Felvidéken, annak egy jó része meccsnapokon eljön Dunaszerdahelyre.
T. Á.: Én azt tapasztaltam, hogy ezek az események a magyar nyelv megőrzésének a színterévé is váltak. Vannak emberek, akik a DAC-stadionban tanulnak meg magyarul – vagy a meccseken, vagy az utánpótlásban. Az utánpótlásban a más nemzetiségű gyermekek szépen megtanulják egymás nyelvét.
Ha a szlovák gyerek megtanul magyarul, a magyar gyerek megtanul szlovákul, azzal mindenki nyer, pláne úgy, hogy közben még sportolnak is.
Mit gondolnak, mi az oka, hogy a DAC híres a szurkolótáboráról és a meccsek hangulatáról?
N. K.: Dacból. (Nevet) A viccet félretéve, az egyik ok az, hogy itt csak a rendszerváltozás után jött el az az idő, amikor az emberek végre nyíltan beszélhettek az őket ért sérelmekről. Addig gyakorlatilag egyedül a szurkolásban tudták kifejezni a bajukat, bánatukat, itt tudtak szabadon magyarul beszélni, énekelni. Egy-egy szurkolás során talán még olyan szavak vagy mondatok is belefértek, amik ma már nem. Az emberek úgy érezték, sőt érzik a mai napig, hogy a stadionban szabadabbak, mint bárhol máshol. Itt igazán meg tudjuk élni, hogy magyarok vagyunk: magyar a közönség, a rigmusok, a szomszéd magyarul szól hozzánk, magyar dalok csendülnek fel, például a Nélküled. Megerősödünk abban, hogy magyarok vagyunk, nem vagyunk elveszve, nem vagyunk egyedül, és azt érezzük, hogy ez korántsem kihalófélben lévő kisebbség. Annak, aki szórványban él, ez hatalmas ajándék: erőt ad, hogy van még magyar hely és magyar szó Szlovákiában. A másik, hogy az itteni lakosság régóta futballlrajongó. Talán azért, mert a magyar eleve fociszerető nemzet, eltérően például a szlováktól; ők inkább a hokit kedvelik, számukra az a nemzeti sport.
Mik voltak a klub történetének legnehezebb pillanatai?
N. K.: Az egyik legnehezebb minden bizonnyal a világháború utáni időszak volt, amikor a nulláról kellett újra felépíteni a klubot. Abban a korszakban focizott aktívan a nagyapám. Ők nem engedték, hogy meghaljon a foci Dunaszerdahelyen, és egészen jó munkát végeztek, ugyanis a hatvanas évekre már a harmadik vonalig jutottunk, ami óriási dolog volt egy ilyen kisvárosban. A másik nehéz időszak a rendszerváltozás után volt, amikor a szövetkezetektől magánkézbe került a támogatói bázis, és emiatt majdnem tönkrement anyagilag a klub. A kétezres években pedig jöttek az újkori problémák. Mivel a DAC megerősödésével egyre láthatóbb lett a magyar jelenlét, különféle törvényeket hoztak: a zászlótörvényt, a himnusztörvényt; ehhez jött a bírságolás, a rendőrségi fogság, a szurkolóverés. Minden eszközzel próbáltak minket megfélemlíteni, de nem érték el a céljukat, mert mindez inkább megerősítette a közeget.
Régi és új játékosok, edzők és szurkolók is feltűnnek a filmben. Mi alapján kerültek be éppen ők?
T. Á.: Minden focicsapatról elmondható, hogy vegyes a lelátó, korosztályra, foglalkozásra, társadalmi szintre való tekintet nélkül sokféle ember keveredik ki a mérkőzésekre. Ez a már említett okok miatt a DAC esetében hatványozottan igaz. Ezt a hatalmas, sok-sok rétegből álló DAC-családot szerettük volna megmutatni a filmben is. Másrészt mégiscsak egy profi egyesületről van szó, amelynek majdhogynem a hét minden napján nyilvánosan kell kommunikálnia magáról. Az is cél volt, hogy megpróbáljuk érzékeltetni, hogyan működik egy ilyen profi vállalat. Ugyanis ezt is hús-vér emberek működtetik, akik az egyesületre nem csupán munkahelyként tekintenek, hanem elhivatottak egy közös ügyért. Itt másképp érvényesül a klubhűség fogalma is, amit többnyire a játékosokon szoktak számonkérni. Itt az egyesület vezetőitől a biztonsági őrökön át a takarítókig mindenki DAC-szurkoló, és soha nem dolgozna másik egyesületben.
Mennyi ideig készült a film?
T. Á.: Harminc napot forgattunk, ezt nyolc-kilenc hónapnyi felkészülés és szervezés előzte meg. Augusztusban forgattunk utoljára Marco Rossival. Ezt követte az utómunka.
Hogy fogadták a helyiek a forgatást? Milyen tapasztalatok voltak?
T. Á.: Szerintem kifejezetten örültek neki, bár mindig kényes téma, hogy ki minek mennyire örül.
N. K.: A klub nevében mondhatom, hogy ez nagyon nagy dolog, a szurkolók és a klub dolgozói is érzékelték. Ha film készül valakiről vagy valamiről, az mindig megtisztelő, és mindenki e szellemben állt hozzá. A klub részéről igyekeztünk minden támogatást és segítséget megadni, és nem azért, mert parancsba kaptuk volna, hanem mert átéreztük, hogy itt valami nagy, egyedi és rendkívüli készül. Százhúsz éves lett a DAC, és óriási dolog, hogy mi lehettünk ott, amikor a klub történetének első filmje készült.
T. Á.: Igen, az egyesület valóban mindenben segített annak ellenére, hogy ez nem volt elvárás, hiszen ez független produkció, azaz nem az ő megrendelésükre készült, anyagi hasznuk nem származik belőle. Leszámítva, hogy háromszor annyian fognak meccsre járni, miután megnézték a filmet. (Nevet) Az, hogy mindenki mellénk állt és támogatott minket, csodálatos élmény volt. Az elején leültünk, elmondtuk a koncepciónkat, és kifejezetten jól fogadták.
Egyfajta anyaországi turizmus is megindult a dunaszerdahelyi meccsekre. Más határon túli területekről mennyire érkeznek magyarok? Mennyiben tud a DAC hídszerepet betölteni a nemzetrészek között?
N. K.: Az biztos, hogy a magyarországiak révén egyre inkább virágzik a futballturizmus, egyre többen jönnek a Nélküledet elénekelni és szurkolni.
Ráadásul a Fradi-drukker együtt érkezik az MTK vagy a Honvéd rajongójával. Ugyanaz történik meg itt, ami a válogatott meccsein, hogy a rivális táborok együtt szurkolnak. Érkeznek más elcsatolt területekről is, volt például olyan bérletesünk, aki rendszeresen járt fel Székelyföldről.
Barátságok is születnek Dunaszerdahelyen, és a felek rendszeresen látogatják egymást.
Egyszer az egyik társaság jön ide, majd az itteniek mennek Csíkszeredába. Számos hasonló példa van.
Ha már többször előkerült az Ismerős Arcok dala, tegyük tisztába: hogyan vált nemcsak a klubnak, de a felvidéki magyarságnak is a „himnuszává”?
N. K.: Arról, hogy miként került be a dal a stadionba, több verzió is közszájon forog. Az biztos, hogy amikor az első néhány alkalommal felcsendült, a szurkolók nagy része felkapta a fejét. Azonnal érezték, hogy milyen mélységesen rólunk szól. Ezután a szurkolók megtervezték, hogy legyen közös éneklés. Felkértek egy környékbeli énekest, Valaskó Ferencet, és több ezer példányban kinyomtatták a dalszöveget. 2014 májusában zuhogó esőben tartották a Nyitra elleni kiesési rangadót, akkor volt először, hogy közösen énekelte a tábor a Nélküledet. Aztán ebből hagyomány lett, azóta minden meccs előtt elhangzik. A következő évben készült egy videó, és az operatőr annyira közel ment a közönséghez, hogy jól látszott, milyen tömegről van szó. A médiaorgánumok megosztották, Orbán Viktor miniszterelnök is kiposztolta. Ez hatalmas löketet adott. Ez volt az a pillanat, amikor az anyaországban talán mindenki rájött, hogy „bár a határon túl vannak, a mieink”.
Milyen volt a film fogadtatása?
T. Á.: Nekem úgy tűnt, hogy tetszett. Ragaszkodtam hozzá, hogy az első vetítés Dunaszerdahelyen legyen. Úgy gondolom, hogy ha az ittenieknek tetszik a film, akkor már nagy baj nem lehet, hiszen ők tudják, milyen az életük, hogy mit jelentett és jelent nekik az egyesület. A visszajelzésekből úgy tűnt, nem festettünk hamis képet, aminek nagyon örülök. Ennek tudatában a magyarországi bemutató miatt már egyáltalán nem izgulok.
A szlovákiai mozik mennyire nyitottak arra, hogy sugározzák a filmet?
T. Á.: Szlovákiában is forgalmazni fogjuk, még idén, szlovák felirattal. A szlovák mellett egyébként cseh, angol és olasz megszólalások is vannak a filmben. Boldog lennék, ha a szlovákok is minél nagyobb számban megnéznék, és nemcsak a helyiek, hanem akár más térségekből vagy a fővárosból is. Mert akkor talán megértenék és megismernék a csallóközieket, és közelebb kerülnének egymáshoz az itt élők.
N. K.: Újra szeretném kiemelni: hatalmas dolog, hogy a százhúsz év alatt először rólunk készült egy egész estés film. És ez nem csupán a DAC-ról szól. Korábban a felvidéki magyarságnak egyetlen közösségéről, szervezetéről vagy történetéről sem készült hasonló alkotás. Tehát ez a film ilyen szempontból is úttörő. Nemrég megkérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen kinek készült. Azt válaszoltam, hogy minden barátunknak és minden ellenségünknek. Ahogy Ádám is fogalmazott, kicsit talán a filmen keresztül is megpróbáljuk elmagyarázni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk olyanok, amilyenek. Jó lenne, ha minél többen rádöbbennének, hogy nem azért vagyunk olyanok, amilyenek, mert ezzel bárkit bántani szeretnénk, hanem egyszerűen ilyenné formáltak minket a századok. Szerintem mi abszolút el tudjuk fogadni a másikat, és nem akarjuk az övét – de a sajátunkat nem adjuk!
Nyitókép és képek: Mandiner-archív
Olaszországban a bemutatása évében, 2023-ban többen voltak rá kíváncsiak, mint az agyonmarketingelt Oppenheimerre vagy a Barbie-ra, sőt mára minden idők ötödik legnézettebb olasz filmje lett. Teljesen megérdemelten: a Miénk lesz a holnap úgy beszél a szegénységről, az örökölt traumákról és nem utolsósorban a nők kiszolgáltatottságáról, hogy a végén a reményt visszük haza belőle.
Ahogy általában, úgy a mozirajongóknak az idei évben sem kell otthon ülniük. Bár 2025 legjobban várt filmjei egyelőre meglehetősen szűk felhozatallal rendelkeznek, öt kedvencet azért könnyen találni.
A foci több mint sport, több mint játék – társadalomformáló erő. Látlelet az állapotokról, teszt, a határok feszegetése, akár a tabuk döntögetése, a történelem újraírása. Ungváry Zsolt írása.
A készülő film egyedi nézőpontból nyújt majd betekintést a First Lady magánéletébe.
Felpanaszolták, hogy a sikeres filmek csak 16 százalékát rendezték nők, pedig ez égadta világon senkit nem érdekel, hogy mi a film rendezőjének a neme.
Angelina Jolie remek alakítást nyújt a címszerepben.
A Kozma utcai izraelita temetőben megtartott szertartáson több százan vettek részt és búcsúztak egy-egy szál virággal a világhírű tornásznőtől, aki éppen január 9-én töltötte volna be 104. életévét.
Egyre inkább kezd eldurvulni a választási kampány.
